DOBAI PÉTER

Magányos bárka Chioggia hullámtörője mellett

vers Mária fotójára



szálmagányos, fekete charoni bárka:

nincs hajósa, nincs evezőlapátja,

nincsen kormánya, zúzott palánkja

régtűnt, ifjú viharoktól holtra sebzett - - -

antracit-csillámú, mély holthullám löki, taszítja,

forgatja előre-hátra, jobbra-balra, mintha volna

baljós, üres, halott hinta... de látom, hogy egyre

indulna még, mintha északi-déli honvágya

tengertávol horizontok emlékétől remegne

s mintha mégis éledne még híd, fedélzet, kötélzet,

hiába, hogy se delejtűje, se kapitánya, se legénysége:

mögötte nagy nyíltvizek lélegeznek...

tudom, az én sorsbárkám ez,

mellyel soha pionír útra már nem kelek

és őriző révet is, mely végleg parthoz enged:

élettel el többé soha nem érhetek - - -